– Nem kérdés, hogy Ruggiero Ricci a XX. század egyik legnagyobb hegedűvirtuóza volt. De hogyan kötődött a Zeneakadémiához?
– Riccit szoros szálak fűzték Magyarországhoz és a magyar muzsikusokhoz. Már 1932-ben, alig 14 évesen fellépett Budapesten Dohnányi Ernővel – közös fényképüket közölte a The Strad 2012. decemberi számának összeállítása is -, és Hubay Jenő is meghallgatta a világsztár csodagyermeket. Az 1970-es évektől pedig rendszeresen hangversenyzett Magyarországon, számos koncertet adott a MÁV Szimfonikus Zenekar, illetve az Állami Hangversenyzenekar szólistájaként, szonátaestjein évekig Rados Ferenc és Nagy Péter voltak a partnerei. Utolsó fellépése 1999-ben volt a Zeneakadémián, de emlékezetemben a mai napig élénken ott vibrál koncertjeinek hangulata, olaszos, édes-szomorú hegedűhangja, lényének sziporkázó temperamentuma. Ricci a Zeneakadémia minden egyes hallgatójának arcára mosolyt csalt, ex-Hubermann Del Gesú hegedűje úgy szólt a kezében, mint senki másnak… Végtelen dallamok, áttetsző, könnyed virtuozitás, elegancia, humor – ez mind a Ricci féle varázslat része volt! Magyarországi tartózkodásai alkalmával több ízben tartott mesterkurzust is, és minden alkalommal óriási érdeklődés kísérte óráit. Valósággal tolongtak a fiatal magyar hegedűsök, hogy a közelébe kerüljenek.
– Önnek volt szerencséje hosszabban is együtt dolgozni Riccivel, hiszen a salzburgi Mozarteumban két évig lehetett a növendéke.
– Különleges megtiszteltetésként ért, amikor 1990-ben, még konzis diákként személyes meghívást kaptam tőle, hogy érettségi után nála tanuljak tovább. Két éven keresztül figyelhettem közelről Ricci módszereit, elképesztő mesterségbeli tudását. Nemcsak óriási művész, de nagyon közvetlen és nyitott ember volt – a hegedűórákon ugyanakkor nem beszélt sokat. Állandóan kezében volt a hangszer, és inkább rögtön megmutatott mindent. Arra törekedett, hogy a technikai és zenei feladatokat minél rövidebb idő alatt, és minél hatékonyabban oldjuk meg, de persze soha sem a kidolgozottság rovására. Bár a salzburgi éveket követően nem maradtunk szoros kapcsolatban, óriási hatással volt rám, és máig inspirálnak a tőle tanultak.
– Miért éppen az Op. 1-es Paganini-sorozattal tisztelegnek az emléke előtt a május 3-i koncerten?
– Ricci többek között azzal írta be magát a zenetörténetbe, hogy 1946-ban a világon elsőként vette lemezre a 24 Capricci eredeti, tehát nem könnyített-átdolgozott változatát. Ez páratlan bravúrnak számított, hiszen akkoriban a hangtechnika még nem volt olyan szinten, hogy vágjanak vagy kozmetikázzanak a felvételen. Később még kétszer lemezre játszotta, és egész életében rendszeresen műsorra tűzte a sorozat darabjait. De Paganini más szempontból is foglalkoztatta Riccit, hiszen két pedagógiai célzattal írt könyvében a Paganini korában használatos hegedű metodikai kérdéseire ad választ.
– Az emlékesten a hegedű tanszak hallgatói felváltva játsszák majd a 24 Capriccit.
– Tavaly augusztusban, amikor váratlanul elhunyt, alig-alig emlékeztek meg róla itthon – talán a nyári időpont miatt. A félévi vizsgán vetettem fel zeneakadémiai tanártársaimnak, hogy pótoljuk a mulasztást. Rögtön a 24 Capriccire és a hallgatókra gondoltam, hiszen majd’ mindegyikük találkozik tanulmányai során a darabok egyikével-másikával. Meg is hirdettük a lehetőséget a tanszakon, és a hallgatók örömmel éltek vele. Perényi Eszter, Kokas Katalin, Kertész István, Környei Zsófia, Járdányi Zsófia, Somogyi Péter növendékei, valamint az én tanítványaim működnek közre a május 3-i koncerten; lesz, aki két darabot is játszik, és az előkészítő tagozatosok is képviseltetik magukat. A Zeneakadémia hegedű tanszakáról egyébként bőven ki tudnánk állítani akár dupla ennyi hallgatót is… A koncert keretében terveink szerint levetítünk egy dokumentumfilmet, ami az ezredfordulón tartott utolsó budapesti kurzusa alkalmával készült a Mesterrel. Így a hallgatóink – akik már nem hallhatták Riccit élőben, és nem játszhattak neki – és persze a közönség is megismerheti páratlan személyiségét, hegedülését és tanítási módszereit.
– Említette, hogy a fiatal Ricci járt a Zeneakadémia iskolaalapító hegedűtanáránál, Hubaynál; ma pedig pont fordítva, Önök merítenek Ricci eredményeiből. Miért nem a Hubay-féle örökséghez ragaszkodnak?
– Ezeket nem lehet így szétválasztani. Száz év alatt rengeteget fejlődött a világ és a hegedűtechnika is. Ma már nehezen beszélhetünk magyar, orosz vagy amerikai iskoláról, globális lett verseny, és nemzetközi istállók alakultak. Úgy gondolom, hogy nekünk is minden értékes eredményt egyesítenünk kell a tanításban és önmagunk fejlesztése során. Ami a Zeneakadémia vonzerejét jelenti, az egyrészt abból fakad, hogy Hegyeshalomtól nyugatra már csak heti egy főtárgyórájuk van a hallgatóknak. Nálunk kettő, és akkor a szintén magas óraszámban oktatott kamarazenéről, az elméleti tárgyakról, és a zenekari képzésről nem is beszéltünk. Másrészt a Zeneakadémián ma is olyan óriási, nemzetközi hírű tanáregyéniségek oktatnak, akik a világ minden részéről vonzzák a növendékeket. Végül, ami talán valóban ránk, magyarokra jellemző, az a versenyszellem, amit igyekszünk átadni a növendékeinknek is.
– A fokozatszerzés egyetemi tanárként kötelező feladat. Ám a választott témába beleásva magamat – XX. századi hegedűversenyeket hasonlítottam össze – ráéreztem a kutatómunka szépségére. Biztatom a fiatal kollégákat is, hogy ne legyenek restek tovább képezni magukat!
– Néhány éve intenzíven foglalkozik régizenével, és a modern hangszerjáték mellett elmélyedt a barokk hegedülésben is. Mit szólna Ricci ehhez?
– Remélem, nem lenne kifogása ellene! (nevet) Régóta álmodtam arról a fajta hangról és kifejezésmódról, ami ezekhez a művekhez illene, márpedig fémhúrokkal nem valósítható meg ez a hangzásideál. Másrészt a barokk zene hihetetlenül összetett kompozíciós módszereit feltárva és a struktúrákat megértve sokkal mélyebbre lehet a művekbe hatolni. Ha az ember ebbe az analitikus megközelítésbe belekóstol, utána már nem tud úgy Bachot játszani, minta „csak” egy szép dallam állna a kottában. Egyszóval: egészen új perspektívák nyíltak meg előttem!